Gondolatok a divatról,
öltözködésről és a női létről

A színek iránti vonzalmam nagyon régről ered, amit valószínűleg szobrász, festőművész, fafaragó nagypapámnak köszönhetek, aki – akár közvetett módon is –, de egyfajta esztétikai érzékenységre nevelt, s ezzel nagyon korán belém oltotta a képző-és iparművészet szeretetét, tiszteletét.

Többször, több embertől megkaptam, hogy aki kereskedő meg vállalkozik, annak ne legyenek elvei, csak érdekei. Az én érdekem meg az, hogy minél több vásárlóm legyen, ami persze rendben is van, nem karitatív tevékenységről van szó.

Tudom, hagyjuk most a nyelvtan órát. Ám hiába használjuk sokszor egymás szinonimájaként a két fogalmat, szerintem ezek korántsem összetévesztendők, és némiképp tisztázásra szorulhat a jelentésük.

Pályakezdőként többször elkövettem azt a hibát, hogy azt gondoltam, akkor tűnök igazán professzionálisnak, ha nemcsak hogy nagyon decensnek, de még öregebbnek is öltözöm a koromnál.

Miért viselünk színeket? Pusztán azért, mert dekoratívak? Egyes színek tetszenek, jól is állnak, mások pedig nem, így hanyagoljuk őket? Vonzódhatunk-e olyan színekhez, melyek nem állnak jól? Lehet-e a szín önmagában a lényeghordozó, amely semmi másra nem mutat a tárgyi valóságból? Mégis milyen tényezők formálják a színpreferenciánkat? Van-e bármi haszna a színeknek?

Minden évben követed, hogy mik az aktuális trendszínek, s ha azokat nem gondolod épp a magadénak, úgy érzed, ez már nem is lehet igazán a te éved? Valójában sosem értettem, mi az, hogy divatszín.